A sofőr nemsokat törődött a mögötte ülőkkel. Közönyös volt a két utas iránt és ugyanilyen közönnyel szemlélte a vidéket is, melyen áthaladtak. Ott a háta mögött egy másik világ utazott. A vendég és kísérője. Csak így egyszerűen. A vendég idegen volt. Külföldi. Nem ismerte az itteni nyelvet, sem a népet, de tudta, itt még érdemes befektetni. Olcsó ország, olcsó emberekkel. Olcsó itt minden. A kísérőjét ugyan meg kell fizetni, de megérte. Több nyelven beszélő, művelt ember volt. Amolyan modern, civilizált bennszülött. Ami a legfontosabb, ismert minden törvényt, a hozzávaló kiskapuval. Ő szerezte ezt a lehetőséget. Valami egykori t.sz. maradványait. Hatalmas földet, épületeket, meg egy kisebb üzemet is. Melléküzemág, -vagy minek is nevezték. Arra gondolt, a hazájában mibe is került volna mindez? Tényleg olcsó ez az ország. Ő lesz most ennek a vidéknek az ura. A gondolat megelégedettséggel töltötte el. Olyan keleti földbirtokos, amilyent a filmeken látni. Ha majd kilovagol, a parasztok leveszik szőrös kucsmájukat, talán még fejet is hajtanak. Tőle függnek majd. Ő lesz itt a nagy ember. A Jótevő.

    Eddig a kísérő és cége intézték a dolgokat. Csak most szánta rá magát, hogy megnézze mit is szereztek neki ezért a nevetséges összegért.

    - Vad ez a nép? -kérdezte.

    - Valamikor az volt, -felelte a Kísérő.- De ne féljen. Mára már sokat szelídültek. Megneveltük őket, -mondta, egy sokat sejtető hunyorítással.

    - Tehát jól ismeri őket? Akkor elmondaná mit kell tudnom az itteniekről?

    - Egyre vigyázzon. Nem érdemes elkapatni ezt a népséget. Igénytelenek. Csak megzabálnák, vagy elinnák.

    - A jótevő elcsodálkozott. Úgy tudtam, a muzulmánok,- kezdte a magyarázatot.

    - Errefelé inkább kálvinisták élnek. Jó vastagnyakúak.

    - Miért vastagnyakú?

    - Azért nevezték így ezt a fajtát, mert nem akart meghajlani a nyakuk. De ne féljen. Most már hajlik. Megpuhítottuk a nyavalyás kurucokat.

    - Kuruc? Mi az a kuruc?

    - Olyan izgága, lázadó féle. De mondom, nincs mitől tartania. Elvettük a kedvüket az önérzeteskedéstől. Még a régi zászlajukat is betiltjuk, ha akarjuk. Ezek jórészt megadták magukat. Most már mindenkinek a tenyeréből esznek, -és megint sokat sejtető hunyorítás következett.

    - Szóval keresztények? Kár, -gondolta a Jótevő. A családja nemsokára idelátogat és Ő a gyerekeknek tevéket, meg imaszőnyegre boruló bennszülötteket ígért. Most már feltűnt neki, amire eddig nem is figyelt. A falvakban, melyeken áthaladtak, nem voltak minaretek, csak templomok.

    - Amúgy jó munkások?

    -Ha jól válogat, akkor jót kap. Nézze meg kiket vesz fel. Beteges, göthös nem kell. Az pusztuljon el otthon. Negyven felett se alkalmazzon senkit. Akkor már jönnek a betegségek. Szerencsére korán hulló fajta.

    - Milyen a közbiztonság errefelé, -kérdezte, mindenféle rémtörténetek jutottak eszébe.

    - Ne aggódjon. A pénzes embereket tiszteli a hatóság. Elvégre a mi embereink. A tömeget meg féken tartja. Főleg a lázítókra figyelnek oda. Van még néhány nagypofájú, aki azt kiabálja, hogy eladtuk az országukat, de az ilyeneket lefigyeltetjük. Marhák! Mit jár a szájuk? -ha nem tetszik nekik, akkor szabad az út. Takarodjanak innét. Jegyezze meg mindenki, itt mi vagyunk a királyok. Mit királyok, császárok.

    - Azt hittem itt már demokrácia van?

    - Adunk mi ezeknek demokráciát, hogy belefeketednek. Rájuk küldjük a rendőreinket, aztán jöhet a gyorsított eljárás. Még vannak jó embereink, akik tudják mit várunk tőlük. Apámkorabeli kipróbált emberek. Higgyen nekem, nincs ok az aggodalomra. Ez egy vesztes fajta. Ha mégis gond lenne, hozatunk helyettük másokat, máshonnan. Még olcsóbbakat, még szófogadóbbakat. Ezek meg mehetnek ahová akarnak.

       A nép a hivatal előtti téren várt. Várta a Jótevőt. Aki majd munkát, megélhetést hoz. Akihez odavándorolt mindenük. A nép állt és várt. Külön ők és külön az "urak". Ők együtt. Összehúzódva. Szokása ez a nyájnak. Így biztonságos. Aki kilóg a nyájból, azt hamarább észreveszik. És az nem jó.

       A polgármester rendezkedett, a jegyző fontoskodott, a polgárőrség feszített. Az iskolaigazgató a kórussal volt elfoglalva. A "falu eleje" pedig élvezte kivételes helyzetét. Ők azok, akik minden rendszerben ott feszítenek elöl. Az ő asszonyaik terítettek, az ő fiaik készültek szavalatokkal, az ő leánykáik szorongatták a tarka csokrokat. Gyermekkoruktól beléjük nevelődött, hogy ebben a közegben ők a  "valakik".

A városi urak idegenkedő feszengése, csak a második pohár házi pálinkáig tartott. A körzet képviselője mindennel meg volt elégedve. Főleg önmagával. A közeli városka televíziós riportere megtisztelve érezte magát, amiért alázattal alákérdezhet. A megyei lap "haladó szellemű" újságírója is megfogalmazta magában már előre a Jótevőt magasztaló dicshimnuszát, amit rögtön meg is ír, ha végre sikerül kijózanodnia.

       A nép pedig állt és várt. Külön ők, a napos oldalon, és az urak a kellemes árnyékban. A nép nézte az urakat, azok pedig vagy keresztülnéztek rajtuk, mint a semmin, hisz semmik voltak, vagy azzal a fölülről jövő jóindulattal tekintettek feléjük, melyről azt hiszik, hogy ezzel magukhoz emelik a "nép egyszerű gyermekeit", pedig ez a fölényeskedő nyájas és nyálas jóindulat, inkább lekezelő és megalázó. Két külön világ. Még szólni sem képesek egymáshoz. Sem fölülről lefelé, sem alulról fölfelé. A felsőbb jóindulat lealázó. De a felsőbb közöny képes olyan viselkedést is előhozni az "urakból", mely a kutyájukkal szemben elképzelhetetlen volna. Ők úgy gondolják, hogy oly magasan állnak a köznép fölött, hogy őket azokkal szemben semmi sem kötelezi semmire.

A nép pedig csak várt.

  - No, jöjjenek már közelebb, - bíztatja őket néha a polgármester. De ilyenkor csak egymásra tekintenek, félszegen elmosolyodnak és senki nem mozdul. Az uraknak természetes ez a viselkedés. Tetszik ez a szerény visszafogottság. Ebből is látszik, - ezek tudják, hol a helyük.

       A nép csak vár. Alázattal, ahogy illik, - ahogy kell. Azért, hogy a felsőbbség lássa illemtudásukat és meg legyen velük elégedve.

       A felsőbbség pedig elégedett. Egy idő után ettől a viselkedéstől szoktak vérszemet kapni. Ők nem is sejtik, hogy alázat kétféle van.

Az egyik valódi, a másik, csak a kiszolgáltatott emberek felszíni alázata. A létfenntartásukban bizonytalanoké. Szerep, melyet helyzetük miatt kénytelenek eljátszani, a ma és a holnap megélhetéséért. De az urak nem is sejtik, hogy ez csak szerep. Ott belül, a mélyben, ahol a lélek tanyáz, pedig gyűlnek a sértések és sérelmek tövisei. A nemzeti és a társadalmi helyzet sérelmeinek tövisei. A belső sebek is égnek, - mi több, égetnek. Gyulladtak és gennyesek. Ezek a sebek vagy megölik gazdájukat, vagy robbanásszerűen fakadnak ki. Robbanással, mely hegyeket képes megrendíteni és viharként söpör végig a világon.

De most csak állnak és várnak.

Várják a Jótevőt.

Mészáros Károly                                                                                                       Nagyacsád