Kihalhat-e a magyar nemzet?

Magyarország népesedési problémái.

A magyar nép önpusztítóan alacsony termékenysége az utolsó száz évben fokozatosan került be a köztudatba. Az 1960-as évek közepén már a felpuhuló kommunista viszonyok között is lehetett, sőt kellett is erről a problémáról beszélni. Ugyanis a demográfia legegyszerűbb mutatói is azt jelezték, hogy – ha a helyzet nem változik – az ország népessége előbb utóbb csökkenni fog. A témára ráharaphattak az – eredetileg is kommunista társutas – „népi írók”, mint például Fekete Gyula, hiszen a népességcsökkenés nemcsak a „hazafias” és „konzervatív” rétegeket zavarta, de az épülő kommunista mennyországot is kompromittálta, hogy abba – úgy tűnik – egyre kevesebben akarnak belépni.

A probléma tehát adva volt. Pártunk és kormányunk (a mai MSzP jogelődje) nem szokott meghátrálni a problémák előtt. Egy totalitárius mozgalom tele van a tettek embereivel, a megoldás tehát csak idő kérdése. De hogyan gondolkodik egy jó kommunista, aki egy tökéletes világnézet, a dialektikus materializmus talaján áll? Csak az anyag létezik, tehát a problémáknak is csak anyagi természetű megoldása van. Ez magyarul pénzt jelent. Gyermekgondozási segély, több családi pótlék, olcsó pelenka, stb. A hivatalos demográfusok pedig – szintén anyagelvűek lévén – a saját jövedelmüket és hivatali előmenetelüket tartván szem előtt, szállították ehhez az olcsó, tudományosan meg nem alapozott érveket.

Miközben az igazi tudományos eredmények azt mutatták, hogy a termékenységet a gazdagodás nem növeli, hanem csökkenti, a gazdagabb vidékeken a gyermekszám nem nagyobb, tehát pénzzel a születésszám nem növelhető. De ezt mutatták az intézkedések eredményei is. A bevezetésük után egy kissé megemelkedett a születésszám, kisebb mértékben, mint várták, de utána jött egy annak megfelelő hullámvölgy, ami azt igazolta, hogy pénzzel a termékenység nem növelhető.  

Mitől függ tehát valójában a termékenység, mitől függhet az, hogy egy népesség nem pusztítja ki önmagát?

A társadalmak, népek, nemzetek, civilizációk úgy tekinthetők, mint egy magasabb rendű élőlény, amelynek saját élete, egészsége, tudata, pszichikuma van. Emellett a társadalmak is ugyanúgy születnek, fejlődnek, megbetegszenek, meghalnak, mint bármely élőlény. A társadalom közös tudata hat az egyénekre, hat a gondolkodásukra, viselkedésükre is. Az egészséges társadalomban erősebb az integráció, tagjai szolidárisabbak egymással, a közös tudat mintegy „rákényszeríti” az emberekre – akár öntudatlanul is – az olyan magatartást, amelynek következtében nem hal ki a népesség, tehát olyan fokú termékenységet idéz elő, ami elegendő a népesség fennmaradásához.

Ezzel szemben a beteg társadalom tagjai csak saját magukkal törődnek, tagjai között gyenge a szolidaritás. A beteg társadalomnak nincs közös tudata, vagy ha van, az egyének egyre kevésbé engedelmeskednek neki. Az önzés elnyomja az egymásért, a nemzetért és a családért érzett felelősséget, és ez kirívóan alacsony, a népesség csökkenéséhez vezető termékenységet okoz. Emellett a beteg társadalmakban magas az öngyilkosságok aránya is.

A magyar társadalom beteg. Betegségét mutatja egyrészt a sok öngyilkosság, másrészt az évtizedek óta egyre csökkenő termékenység, ami ma már elvezetett a népesség fokozatos, de tartós csökkenéséhez is. Akármilyen statisztikai mutatóval méri a tudomány, a magyar termékenység nem csak, hogy folyamatosan elégtelen a népesség fennmaradásához, hanem a csökkenés tovább folytatódik, korábban elképzelhetetlenül alacsony szintre. Ma már egyes korosztályok csak fele annyi gyermeket hoznak a világra, mint az ő eredeti létszámuk volt.

Egy beteg társadalom gyógyítása nem könnyű, és még azt sem állíthatjuk, hogy egyáltalán végrehajtható. A kiút mindenesetre a társadalmi integráció, az összetartozás, az összetartozás tudatának a megerősítése, a még szolidáris közösségek megőrzése és védelme. Ennek meglenne az alapja, hiszen könnyen belátható, hogy Magyarország lakossága, három-négyszáz éves visszatekintés mellett tulajdonképpen rokonokból áll. Ez a rokonság természetesen elsősorban a szűkebb tájegységek lakosságára igaz, de tágabb értelemben az egész magyar népességre is. Rokonok között természetes az, hogy törődnek egymással, fontosak egymásnak, segítenek egymásnak, fontos a közös múltjuk, de a közös jövőjük is, és fontos, ami a halálom után történik a többiekkel.

Mindez persze nem néhány kormányhatározaton, vagy kiáltványon múlik, hanem sokak közös akaratán, együttműködésén.

A politikában, a társadalomban, és a „hivatalos tudományban” uralkodó nézetek ma is az anyagi ösztönzésben bíznak, éppen úgy, mint a szocializmus virágzása idején. Ez nem is csoda, hiszen a hangadók lényegében ma is ugyanazok, mint akkor. Az ő istenük pedig ma is az anyag: a pénz Az anyagelvűség tekintetében tehát nincs különbség a kommunisták, és a pénzimádó, harácsoló liberálisok között.

Az a tény, hogy „anyagi ösztönzéssel” a termékenység nem fokozható, természetesen nem azt jelenti, hogy a társadalomnak – akár anyagi áldozattal is – nem kellene támogatni a gyermeket vállaló és gyermeket nevelő családokat. De ennek nem anyagi ösztönző szerepe van, hanem éppen a társadalmi integrációt erősítő üzenete: Fontosak vagyunk egymásnak, törődünk egymással, érdeklődünk egymás iránt, számítunk egymásnak.